„Nem vagyunk kommunisták, mert a mi szellemi centrumunkban nem az osztályhatalom áll, nem vagyunk fasiszták, mert a mi szellemi centrumunkban nem az államhatalom áll, és nem vagyunk nemzetiszocialisták, mert a mi centrumunkban nem a faji hatalom áll. De nem vagyunk demokraták sem abban az értelemben, amit ez mára jelent, mert a mi szellemi centrumunkban nem a pénz és a haszon áll” - szögezte le Vona Gábor szombati beszédében. A balliberális vélemény-úthenger volánjánál ülők persze egyből elfordították a slusszkulcsot, és teljes gőzzel megindult alapvető „szabadágjogaink és értékeink” hősies védelme.

Ami engem illet, az elmúlt két évtized agyonhasznált politikai elitjének hisztije abszolút hidegen hagy. Naná, hogy féltik a rendszert, hiszen annak termékei és legfőbb haszonélvezői is egyben. Ők abból élnek jól húsz éve, amibe a magyar társadalom elsöprő többsége lassan belepusztul. Ezt az állapotot védik, és védeni is fogják körmük szakadtáig. Tiszta sor ez, nem is érdemes rá több szót vesztegetni.

Ugyanakkor kár volna tagadnom: amikor az ominózus mondat elhangzott, bizony egy pillanatra alattam is megbillent a szék. Mert, ezt így, ebben a formában még soha nem mondtuk ki, és azt hiszem, még soha nem is gondoltuk végig igazán. Vona szavai a Jobbik politikai ellenfeleinek kiváló alkalmat adtak egy kis közös rettegésre – ám nekünk is fel kell ismernünk bennük az esélyt, hogy ezt a mindez idáig elmaradt kis elmélkedést bepótoljuk.

Ami van....

A nemzeti oldalon álló emberek nagy része sokkal erősebb államot szeretne. Olyat, amely megvédi a társadalom alsó és felső szélein elhelyezkedő ragadozóktól, a bűnözőktől és telhetetlen étvágyú nagytőkétől is. De valljuk be azt is: mi vagyunk a legérzékenyebbek arra is, ha hatóságilag akarják megmondani nekünk, mit gondolhatunk a világról. És sajnos egyre inkább meg akarják – miközben a fent említett veszélyekkel szemben egyre inkább magunkra maradunk. És valahol itt van az eb elhantolva.

Mert nem hinném, hogy bármelyikünknek azzal lenne baja, hogy egy demokráciában szabadon elmondhatjuk a véleményünket, hogy az Országgyűlésben rossz és egyre rosszabb választási szabályok alapján, de mégis csak a mi döntésünk nyomán ülő emberek döntenek a sorsunkról, vagy, hogy az államhatalom ugyan számos esetben igazságtalanul meghurcolhat, de az életünket azért mégsem veheti el. Ez mind nagyon helyes, nem az a gond, hogy így van – sőt, az az elfogadhatatlan, amikor időnként nincs így.

...és ami nincs

Baj azzal van, ami nincs. Például jogállamiság. Az ugyanis a betonagyú liberális dogmatikával ellentétben nem csak azt jelenti, hogy az állam nem tehet velünk azt, amit akar. Hanem azt is, hogy más sem. Amíg magyar emberek milliói élnek kiszolgáltatva a bűnözőknek, a szabályaikat önkényesen változtatgató bankoknak és közműszolgáltatóknak, a szemetet élelmiszerként rájuk sózó bevásárlóközpontoknak, vagy épp a Munka Törvénykönyvét még wc-papírnak sem használó munkáltatóiknak – nos, addig az egyenlőség üres lózung marad csupán, amely csak egyre irritálóbb lesz, minél többet mantrázzák a politikusok. A szabadság pedig az erősek korlátlan szabadságává válik a gyengék felett.

A mi demokráciánk, pedig, amely ezeket az elveket fennen hirdeti, alkotmányba, alaptörvénybe, és szépen bekeretezett nyilatkozatokba foglalja, ám teljes részvéttelenséggel, lábhoz tett fegyverrel nézi végig saját társadalmának vergődését. Így aztán igazából nincs is semmi köze hozzánk, és nekünk se hozzá. Nemhogy nem érezzük a sajátunknak, de egyre inkább az ellenségünkké válik.

Aztán nincs iránytű sem. Mert a mi demokráciánk, mint azt előszeretettel hangsúlyozza is magáról: értéksemleges. Nem akarja megmondani nekünk, mi fontos, és mi nem. A szemében egyedül a parttalan tolerancia számít értéknek, amely már nem csak a tettleges kirekesztést, de az ilyen-olyan kisebbségekről alkotott negatív véleményt, hovatovább már magát a vélemény alkotást, a valahová kötődést is eredendő bűnnek tekinti, amely a gyűlölet örvényébe vezet. Így jutunk el a tökéletesnek mondott szabadságtól az orwelli gondolatrendőrségig. Mert a mi demokráciánk nem gondol semmiről semmit – és megköveteli tőlünk, hogy mi se gondoljunk, nehogy megbántsunk vele valakit.

Akkor most merre?

Hát, akkor legyen diktatúra, akkor legalább rend lesz! - vágják rá erre sokan. Nos, azt nehéz vitatni, hogy a tekintélyuralmi, pláne a totalitárius rendszerekben a bűnözési statisztikák általában lényegesen jobbak, mint a demokráciákban. Csakhogy ne feledjük: a szabadságjogok nélküli társadalmakban a bűnözők és gátlástalan kizsákmányolók szerepét előbb, vagy utóbb – az eredendő legjobb szándék ellenére is – átveszi az állam. Mert az ember így van megalkotva: ha bármit megtehet embertársaival, egy idő után a legrosszabbat is meg fogja velük tenni – akár cigánybűnöző, akár Gestapo-s, akár ÁVH-s. És mi, itt a nemzeti oldalon valahogy úgy vagyunk alkatilag összerakva, hogy jó eséllyel még egy keresztény-nemzeti diktatúra idején is az elsők között kerülnénk e pribékek kezébe. Mert mi akkor is kinyitnánk a szánkat, ahogyan most sem fogjuk be.

Mi légyen, hát a megoldás? Én úgy vélem, aki csípőből tudja a jelenlegi válságból kivezető utat– sajnos van alkalmam ismerni néhány ilyen saját fejében égő csipkebokort követő Mózest - az sürgősen keresse fel kezelőorvosát, vagy gyógyszerészét. Nekünk többieknek meg marad a feladat, hogy szép, óvatos lépésekkel de végre meginduljunk kifelé ebből a leharcolt, elhasznált demokráciából – lehetőleg úgy, hogy ne tévedjünk el a diktatúra felé se.

Az ösvény előttünk nincs lebetonozva, se kivilágítva, de azért néhány útjelzőnk igenis van: Isten, haza, nemzet, felelősség. S, ha közben nem kanyarodunk rossz felé a szabadság és a méltóság kereszteződésénél sem , akkor előbb-utóbb biztosan célhoz érünk.

Balogh Gábor